A németországi Barby városában 2023. szeptember 1-2-án, az Elba folyón került megrendezésre XXXIV. Rendőr Horgász Európa Kupa 14 csapat részvételével, amely 6 nemzeti válogatottból és 8 regionális csapatból tevődött össze. Magyarországot nemzeti válogatottunk mellett a Körös–KHESZ Regionális Csapat is képviselte, amelyben Tóth Zoltán rendőr alezredes, a Békés Vármegyei Rendőr-főkapitányság Békéscsabai Rendőrkapitányság közrendvédelmi osztály osztályvezetője tagként ült horgászládára.
– Ismerősi körben tudvalévő Önről, hogy hivatását tekintve rendőr, hobbiját tekintve pedig horgász. Hogyan került előtérbe a Rendőr Eb-n való részvétel?
– Létezik egy HOKEDLI névre keresztelt horgászegyesület, ami a Horgászatot Kedvelők Ligája Rendőr Horgász Egyesületet takarja. Ebbe a szervezetbe többnyire rendőrök tömörülnek, akik rendszeresen versenyeznek egymás között olyan helyszíneken, mint az Alcsiszigeti Holt-Tisza, vagy a gyomaendrődi Fűzfás-zugi-holtág versenypályája. Egy ilyen versenyre kaptam meghívást, amelyen sikerült szektorgyőzelemmel bemutatkoznom. Ekkor kérdezték meg, volna-e kedvem a regionális rendőrválogatottal kimenni a németországi Európa Kupára. Mi tagadás, ez a megtisztelő felkérés megdobogtatta a szívemet és azonnal igent mondtam. Csapattársaim és egyben kollegáim nevét itt szeretném felsorolni: Pelyák István és én a Békés Vármegyei Rendőr-főkapitányságot képviseltük, Pregun Tamás, Koródi Imre és Sári János a Készenléti Rendőrségtől érkezett, Ferenczi Gyula pedig a Bács-Kiskun Vármegyei Rendőr-főkapitányság állományából lett delegálva.
– Ez a megmérettetés mennyivel jelentett rangosabb vagy másabb kihívást az eddigieknél?
– Minden értelemben sokkal nagyobbat, mindenekelőtt felkészülés tekintetében, amely jelentős önerőből és a Körösvidéki Horgász Egyesületek Szövetsége, illetve további szponzorok segítségével valósulhatott csak meg. (A támogatók a cikk végén tételesen felsorolásra kerülnek.) A feliratozott, magyar címerrel, névvel ellátott ruházatól kezdve a horgászfelszerelésig, az etetőanyagokig, a csalikig, sok minden kellett előkészíteni. Mivel a helyszínt „személyesen” nem ismertük, de tudtuk róla, hogy egy hamisítatlan vadvíz, így itthonról a bojlis felszereléseimen kívül tulajdonképpen mindent elvittem. A komplett rakós- és spiccbotos szekciót, a folyóvízi feedereket, a dézsákat, a limitáló edényeket, a haltartókat, a horgászládát. A csapat több mázsa etetőanyaggal készült a sóstól az teljes édes palettáig, 10 kiló gilisztával, 25 liter csontival, 100-150 kilogramm ragasztani való kaviccsal. Ráadásul helyben még vásárolni kellett plusz csalit, mert az Elba halai csak a hófehér csontit és a pinkit fogadták el, semmi vegyes szín nem kellett nekik.
– Milyen volt az Elbával való találkozás?
– Kollégámmal, Pelyák Istvánnal már előző héten kiutaztunk egy helyszínen rendezett verseny miatt, hogy a helyiektől értékes praktikákat tudjunk ellesni. A versenyhelyszín Békéscsabától 1100 kilométerre, a németországi Magdeburg mellett 15 kilométerre lévő Barby városánál az Elba folyón volt. Egy történelmi helyen, hiszen a II. Világháború végén az amerikaiak és az oroszok itt találkoztak a berlini ostromgyűrűre készülve. A helyszínen hamisítatlan, vad folyóvízi környezettel néztünk farkasszemet. Ez azonnal meg is mutatta a hiányosságainkat, amely a hazai, többnyire állóvízi versenyzési gyakorlatunkból fakad. A sziklás, köves partra lecuccolni, elhelyezkedni, már önmagában szokatlan feladatnak bizonyult. Az pedig, hogy a hajóforgalom okozta hullámverés miatt le kellett súlyozni a haltartókat, abszolút idegen helyzetet adott. Horgászszemmel vizsgálva az Elba folyót, érdemes megjegyezni, hogy rendkívül erős sodrású, a mi Tiszánkhoz hasonló méretű folyó, ahol a 40 grammos lapos diszkoszúszók bizony nem mindenhol álltak meg, illetőleg a 150 grammos feederkosár sem. Utóbbi problémát én személy szerint plusz 30 gramm cseppólmozással oldottam meg, kockáztatva a bottörés lehetőségét, ami szerencsére nem következett be. Csak egy adalék mindehhez: a helyiek ott nem ismerik a rakósbotos keszeges gumizást, csak kőkemény, pontyos szereléket használnak, átlagosan 0,18-as előkével, 12-10-es horoggal, nagyra csokrozott csalikkal. Ez személy szerint (nem csak) nekem, mint állóvízi versenyzéshez szokott horgásznak komoly problémát okozott. Konkrétan mindent elvitt egy szempillantás alatt az víz, ami a bottartásra, a szerelékre, az etetőanyagra egyaránt hatással volt. A nagyobb halakba, főleg a „lapátosabb” dévérkeszegekbe hihetetlen erővel belekapaszkodott a sodrás. Ráadásul öt órás fordulók voltak, ami fizikailag is nagyon-nagyon elfárasztott a verseny végére, amit nem csak a versenynapok, hanem az előtte való egész heti tréning, illetve a két kisbusznyi holmi állandó ki- és bepakolása, logisztikája jelentett. A horgászat technikai részét illetően rá kellett ébrednünk, hogy az úszós horgászatnál a szerelék visszatartása lehetetlen feladatnak bizonyult az erős sodrás miatt, ezért folyamatosan úsztatni kellett. Ami a halakat illeti, az ottani „törpeharcsán”, azaz a gébeken kívül gyönyörű dévérkeszegek akadtak horogra, két és fél kiló körüli példányt is sikerült fognom, klasszikus bronzszínben. Erős sodrású folyóhoz híven nem hiányozhattak a jászkeszegek, a paducok és a márnák sem.
– A versenyrendszer sem volt szokványosnak mondható, mi volt a legfőbb sajátossága?
– A verseny nem a FIPS rendszert, hanem speciális szabályrendszert követett. A két versenynapból az elsőn gyűrű nélkül horgászbottal kellett horgászni (rakós vagy spicc), a második napon pedig gyűrűssel (bolognai-, feeder- vagy matchbot).
– Mennyire sikerült ezeket a mind helyszínben, mind versenyrendszereben szokatlan körülményeket eredményes horgászatra váltani?
– A Körös–KHESZ Regionális Csapat a 7. helyezést sikerült elérnie, ami azt gondolom önmagáért beszél. Ezen belül a 70 induló közül nekem 18. helyezést sikerült elérni, köszönhetően, hogy a rakósbotos fordulóban szektor 4-est sikerült horgásznom. A másnapi, feederes horgászatot nem igazán tudtam jó megoldani. Fölöttem ült egy angol és holland versenyző, akik gyakorlatilag nem etettek, így fentről nem segített jelentősebb mennyiségű lesodródó etetés, így sajnos csak a gébekre tudtam eredményesen pályázni, ami végül egy szektor 12-es helyre lett elegendő. Amúgy nagy terítékek nemigen jellemezték a mezőnyt, a 10 kiló körüli eredményekkel már oda lehetett érni a szektorok elejére.
– Első nemzetközi versenye után nyilvánvalóan tele van élményekkel, érzésekkel, új tapasztalatokkal és bizonyára értékeléssel is. Ezek megfelelnek az előzetes várakozásoknak?
– Abszolút. Sőt! Nagyon nagy élmény volt. Eleve gyönyörű helyszínen lehettünk, az Elba halai pedig csodásak. Mint ismeretes, a magyar nemzeti válogatottunk nyerte meg a Rendőr EB-t, a németek és az írek előtt. A regionális válogatottként elért 7. helyezésünket pedig szintén fegyverténynek érzem. Főként annak tükrében, hogy meghatározó tapasztalatok híján indultunk és számos kisebb-nagyobb praktikára csak a versenyen döbbentünk rá mások horgászatát figyelve. Ha értékelnem kellene magunkat, úgy érzem, hogy a lehetőségeinkhez képest tisztességgel, becsülettel felkészültünk és a csapatból mindenki maximális igyekezettel teljesített. Azt gondolom, hogy a sokkal tapasztaltabb versenyzőket felvonultató mezőnyben megálltuk a helyünket, egyaránt öregbítve nemzetünk és a csapatunk által fémjelzett Körösök vidékének versenyhorgász hírnevét is!
(Végül az elmaradhatatlan köszönet lista, amely a főtámogató Körösvidéki Horgász Egyesületek Szövetségén túl szól; Gyula Város Önkormányzatának, valamint Kónya István alpolgármesternek; az Országos Rendőr Főkapitányságnak; a Készenléti Rendőrségnek; a Békés Vármegyei Rendőr-főkapitányságnak; a Horgászatot Kedvelők Ligája Rendőr Horgász Egyesületnek (HOKEDLI RHE); Németh Gábornak – PROMIX; és az Unicon Zrt. vezetőségének, Hatos Zoltánnak és Hatos Istvánnak.)
