Az idősebb horgászok számára egy-egy angolna fogása egykoron nem számított rendkívüli eseménynek, hiszen az ország számos vízterületén gazdasági célú angolnaprogram zajlott a szocializmusban. Az 1970-80’-as években a Körösök egyes szakaszain, például kövezéseken, még célzatosan is érdemes volt rá próbálkozni, számos holtágban pedig rendszeres éjszakai vendég volt a gilisztacsokorral csalizott szereléken. Ezek az állományok mára elkoptak, manapság kuriózum egy-egy példány előkerülése.
Az európai angolna őshonos halunk, de meglévő hazai állományait az évtizedekkel ezelőtti mesterséges állományképzésnek köszönhetjük. Az angolna ugyanis kihalófélben lévő állatfaj. Világállománya az elmúlt 50 évben, becslések szerint 98 százalékkal csökkent.
Mesterséges tenyésztése nem megoldott, számos nemzet kutatói próbálják elérni ezt az áttörést, versenyt futva az idővel. (Egy korábbi cikkünk, amely a problémával és a magyar kutatási programmal foglalkozik a poszt végén lévő linken érhető el.)
A fentiek okán ezért mindenképpen említésre méltó Kézsmárki Attila közelmúlti, Fűzfás-zugi-holtágon történő angolnafogása, amely a beszámoló szerint így hangzik:
„A délutáni órákban fogtam két szem fehér csontival. Az előke hossza 50 cm-es volt. Gyönyörű elhúzós kapással jelentkezett, kis fárasztás után, meglepődve tapasztaltam, hogy angolnát fogtam. Gyerekkoromban fogtam utoljára.”