„Halászat mindig is volt a Körösökön, és mindig is lesz!” – ezzel a kijelentéssel tett pontot a körösi halászat hatásai körül kibontakozó heves vita végére egy halászszövetkezeti vezető, akit jó néhány éve egy Körös-menti horgászegyesület közgyűlésére hívtak meg. A kijelentés nyomán az érzelmektől fűtött horgászok leforrázva vették tudomásul: nincs mit tenni, mert ennek a folyószakasznak a halászok a gazdái és ha hinni lehet a halászvezető kiszólásának, maradnak is mindörökre. Eltelt azonban néhány esztendő és a kocka fordult. Új időszámítás vette kezdetét: a természetesvízi halászat utolsó napjai peregnek.
Ahogy azt már bizonyára minden horgász tudja, egy korábban meghozott törvény alapján hazánkban „Kereskedelmi célú halászati engedély a 2016-os naptári évre, valamint az azt követő naptári évekre nem adható ki.” Magyarán ez évvel bezárólag megszűnik az „iparinak” is nevezett halászat Magyarország folyóin, holtágain, természetes vizű tavain, csatornáin.
A Sebes-Körös Körösladány közelében – 2016. január 1-től itt sem lesz halászat
Túlzás nélkül állítható, hogy mindez történelmi jelentőségű. De hogy érthető legyen miért nem csupán hatásvadász közhely a „történelmi” jelző, érdemes koszorúba fonnunk főbb ismeretiben azt, amit a halászat, ez az ősi mesterség nemzetünknek adott és amit a közelmúltban sok esetben már inkább elvett.
A számvetést kezdve ugorjunk vissza a halászati vezető emlékezetes kiszólásához. Legalábbis annak első feléhez, ami kétségbevonhatatlan. Régészeti emlékek bizonyítják, hogy a halfogás, ez a halászat mesterségében ki tudja hány tízezer év alatt kifinomodott őstevékenység már az emberősökkel együtt érte el a történelmi idők hajnalát, emlékeket hagyva a Kárpát-medencében, így a Körös-vidéken is.
Ősi Körös-ág nyomvonala Sarkad határában
Az Alföld őshalászainak legelső nyomai jóval a magyarok kárpát-medencei megjelenése előtti időkből származnak. A Körösök-vidékén 6-7 ezer éve megtelepedő embercsoportok, már eszközhasználó halászatot folytattak, halásztevékenységük bizonyítékai fellelhetőek a régészek által feltárt egykori településeiken.
A halcsontmaradványok – elsősorban csuka, harcsa, ponty, süllő és keszegféléké – gyakori leletek, de a szakemberek rábukkantak olyan haltisztító helyekre is, ahol ezredévek múltán is több centiméter vastagságban volt megtalálható a halpikkely.
Régészeti feltárás Vésztő-Bikerin
A csontszigonyok és a hálós halászatot bizonyító agyagból égetett hálónehezékek nem egyedi darabok, de az elmúlt évek feltárásai olyan különlegességet is tartogattak, mint a Tarhos környékén előkerült bronzhorog (kb. Kr. e. 2000.) vagy az ősi Sebes-Körös ágak mentét érintő ásatások szarvasagancsból csiszolt nyílhegyei (kb. Kr. e. 4300.), mellyel nemcsak apróvadat, madarat, de valószínűleg a sekély vízborításokon megrekedt, vagy megrekesztett halakat is „halászták-vadászták”.
Megkövesedett 6000 éves halászzsákmány egy ősi sebes-körösi ág, a Dió-ér mellől
(Körös Regional Archaeological Project – KRAP)
Neolit hulladékgödörben talált halcsontok vizsgálata Vésztőn
(Körös Regional Archaeological Project – KRAP)
Honfoglaló őseink szintén jól alkalmazkodtak a folyókkal gazdagon öntözött vidék viszonyaihoz. Feltételezhetően már a halfogás valamilyen szintű ismeretével érkeztek a Kárpát-medencébe, mely tudás ki tudja hol és hogyan oltódott a törzsszövetség belső-ázsiai népektől bő vérkeringésébe. Talán még az őshazából hozták magukkal (jó példa rá a kuttyogató), ám a magyarság híres mesterségévé minden bizonnyal már itt virágoztatták a halászatot.
A magyar halászat, dicső múltját az egykor óriási kiterjedésű
kárpát-medencei halbölcsőknek köszönhette
A Körös-vidék állandó és időszakos vízborításai a 19. századi vízrendezések előtt
(M. Kir. Földművelésügyi Minisztérium Vízrajzi Intézete, Budapest, 1938.)
A vizes élőhelyekben gazdag új hazában a halászat hamar meghatározó gazdasági tényezővé vált. Már a legelső írásos forrásokban fellelhetőek vonatkozásai, melyekből igen gazdag eszközhasználat, valamint a halászatot fontos haszonvétként számontartó fejlett halászjogi viszony képe rajzolódik ki.
A korabeli piscinákon (halastavakon), folyókon, fokokon szakszerűen alkalmazott rekesztő-, vejsze-, vesszővarsás-, hálós halászatok jogát és eszközeit a halászterületekkel együtt királyi adományként kapták a földesurak, a nemesek, az apátságok, az egyéb elöljáróságok. 1019-ben István király a pécsváradi monostornak nemcsak mezőt, erdőt, szőlőt és halászterületet adományozott, hanem hozzá ötven halászt is.
Halhasító hely a folyóparton ((Herman Ottó: A magyar halászat könyve)
|
Vejsze, a Körös-vidék egykor jellemző halászeszköze Nádból és gyékényből, rugalmas vesszőkből, gallyakból font elmés halfogó eszköz volt a vejsze. Sekély vízborításokba állították, „derékig” a vízbe. A halak, nekiütközve a hosszú, akár több tíz méteres terelőfalaknak, azok mentén egy szűk nyíláson beúsztak a néhány méter átmérőjű belső részbe. Ritkán találták abból a kiutat, erről ravasz terelőmegoldásokkal gondoskodtak készítői. Értékes eszköz, olykor szintén királyi adomány volt. Nevét a Körösök vidékén Vésztő városa és az egykori Vesze falu is őrzi.
|
A legértékesebb halászzsákmánynak a viza számított, olykor hét-nyolc mázsás példányai is kerültek. „Királyi hal volt”. Halászatát általában mennyiségre vonatkozó beszolgáltatási kötelezettség terhelte, mely a halászterületek fontos adóin felül szintén a királyi kincstárt gyarapította. Értékesítését egyes törvények kizárólag csak céhek számára tették lehetővé. Természetesen a többi halfajnak is meg volt a maga értéke, halhasító tanyák százai dolgozták fel az ezer mázsákra fogott halat, füstölték, sózták, szárították, aztán bálákba kötözve értékesítették.
|
A csík Míg a nagyobb folyók „királyi” halai a tokok voltak, a mocsarak közétel számba menő halászzsákmányát a szintén gazdaságilag jelentős csík képviselte. Az alföldi mocsarak ontották e ma már alig ismert halat, a káposztás csík, ez a híres sárréti étel „úrnak és zsellérnek kedves eledele volt”, még a bécsi udvar asztalára is jutott belőle.
|
A honfoglalás utáni évszázadokban a magyarországi halászat a virágkorát élte. A ma már elképzelhetetlen halbőség a halfogást az egyik leghétköznapibb foglalkozássá, a halat pedig a legolcsóbb élelmiszerré tette. Korabeli források megemlítik, hogy egyes helyeken a sertéseket is hallal hízlalták.
A történeti források az Árpád-korban 3000-4000 piscinát említenek Magyarországon, melyek nagy részén okszerű halgazdálkodás folyt. Áradáskor a fokokon beengedték a halakat, majd visszaútjukat elzárva sokszor tél elejéig „tartották” azokat, és csak a hideg idő beálltával kerültek piacra, mikor is a nyári szezon után már jó ára volt a halnak és a frissen tartása is kevesebb gonddal járt. Végül a leívott halak „előnevelt” ivadékaival teli tavat visszanyitották az élő ágakba. És tavasszal kezdődött minden elölről.
Tanyavetés (Herman Ottó: A magyar halászat könyve)
A török pusztítása ugyan az ártéri gazdálkodás végét jelentette és a halászfalvak feldúlásával a magyar halászat már sohasem tudta megközelíteni régi fényét, ám az ezt követő időkből így is hihetetlennek tűnő leírások maradtak ránk: II. Rákóczi Ferenc az 1704. évi ostromkor betegen a kurucok táborában sátorozott a Tiszánál. „…alig lehet meríteni anélkül, hogy halat ne fogjon az ember…” – írja emlékirataiban.
Kováts István 19. századi szemtanú önéletrajzában pedig egy évszázad múltán ezt írta: „Százezer mázsákra ment, amit magába Erdélybe szállítottak…” Megemlíti, hogy a gyékénybe csomagolt szárazhalat évekig el lehetett tartani és külföldi kereskedők sokaságáról szól, akik „itt nagy bevásárlásokat tett(ek) halból és halzsírból.”
Az 1859-ben született Bitó János szegedi fisér tíz évesen halhasító gyerek volt egy halásztanyán. Az 1930-ban közreadott emlékezésében írja, hogy csak a Körös csongrádi torkolatától le Szegedig 37 hasító tanya működött a folyóparton. A június elejétől augusztus végéig tartó idényben egy tanyán átlagosan 5000 mázsa halat dolgoztak fel, akár napi 80-100 mázsát.
Ekkor már javában folytak a Tisza és a Körös folyószabályozási munkálatai és senki sem tudta, hogy a magyar halászat ezeréves múltjára szörnyű csapás vár. Az utolsó gazdag idények az 1870-es években voltak. 1872-től kezdve a nagy vízborítások kezdtek visszahúzódni, a halász- és halhasító tanyák egymás után maradtak munka nélkül, a halászok és a halászatból élő dinasztiák ezreinek szakadtak meg gyökerei. A már említett Körös-torok és Szeged közti szakasz utolsó működő halhasító tanyáján 1883-ban szűnt meg a munka. Szomorú história, hiszen tíz évvel korábban csak Szegeden még 4000 ember élt a halászatból.
Hálókötés egy még működő halásztanyán (Digitális Tankönyvtár)
Oly drámai gyorsasággal süllyedt sírba a magyar halászat rendkívüli gazdagsága, hogy ha egy etnográfus-természettudós, Herman Ottó (1835-1914) nem menti az utókorra a még fellelhető emlékeit „A magyar halászat könyve” c. óriási ívű munkájában, ma csupán töredékelemeit láthatnánk a halászat ránk maradt torzójának árnyékából. Így azonban az utókor előtt leplezetlenül áll az a mesterszavaiban, eszközeiben, hagyományaiban páratlan gazdagság, ami a magyar halászat címszava mögött tornyosul.
A 19. század második felében lezajlott folyószabályozás után a halászat dicső ősmúltja már csupán a szűkszavú öreg halászok kérges markában élt tovább, s amit tudtak, még átadtak utódaiknak. Ám ez a tudás gyorsan kopott, hisz a kiszáradt mocsarak, elapadt vízfolyások híján a halászélet számos eleme szükségtelenné és főként lehetőségtelenné vált.
|
Banner János: Tarcsai halászok közt Banner János (1888-1972) archeológus, egyetemi tanár, a történelemtudományok doktora. Novellában örökítette meg azt a napot, melyet szegedi egyetemi tanárként a halászat tanulmányozása céljából, köröstarcsai halászokkal töltött együtt az 1920-as évek elején. A fantasztikus hangulatú írás egy letűnt világba repíti az olvasót, mi hajnaltól estig végigköveti a tarcsai halászok mindennapját a Kettős-Körösön. Az írói ábrázolás nyomán megelevenedik az egykori halászvilág beszélt nyelve, eltűnnek titkai, mesterfogásai, miközben a megnyíló halászlelkek őszinte keserűséggel szólnak a régi szép halászvilágról. Az egyik idős halász (Péter bácsi) érdekes visszaemlékezést ad egy 1881-ben esett, egy „örménybűl” való 315 mázsás fogásról, melyben „szekérrűl” lelógó méretű harcsa is akadt. |
A Körös-vidéken, ahol gyakorlatilag ezred részeire zsugorodtak a hajdani sárréti vízborítások, a halászat hanyatlása különösen drámaian következett be. A halászok és mások, akik a vízből, rétből éltek, egyik évről a másikra ragadtak evező és csík kas helyett ekét, kapát, csónakjaik az egykori erek, fokok partján száradtak szét.
Kiszáradt holt meder a Körös-vidéken
Egy 1952-ben Dobozon és környékén (Fehér-, Fekete, Kettős-Körös) végzett gyűjtés felmérte, hogyan alakította át a vízrendezés a halászatot a folyószabályozás óta eltelt két emberöltő alatt. Tanulságos. A halászati módszerek és eszközök egy része már csak az idős emberek emlékezetében élt. A jellegzetes, tölgyfából vésett sárréti (bödön)hajóra még emlékeztek, de készítéséről semmit sem tudtak, ifjabb korukban is úgy vették már azokat. Az utolsókon, búzát húztak a parasztok a malomba, ha nagy volt a sár. A halászmódszerek számos fajtáját már nem alkalmazták, a kézzel való halfogás és a vejsze használatáról már az öregek sem tudtak semmit. A szigonyos halászat eszközeivel is inkább már csak a bokrokat zörgették csömpölyözésnél.
Dobozon az 1950-es években még élt néhány emlékkép a régi halászat dicső napjairól
|
Az utolsó dobozi szigonyos A dobozi gyűjtésnél már csak egyetlen történetet tudtak elmesélni a szigonyozás érdekes halászmódszeréről: Egy falubéli emlékezett vissza híres szigonyos halász nagybátyja esetére, miszerint kihirdették, hogy a segesvári malomnál egy hatalmas hal elnyelt egy kislányt, aki vízért ment. A halász elment barátjával és a víz alá bukva kitapogatta, s végül megszigonyozta a nagy halat. A megbeszélt jelre a szigonykötelet húzni kezdték a parton, így sikerült kifogni a gyerekrabló halat. „Ki lett újságolva, hogyan fogták meg, két mázsánál több volt a harcsa…”
|
A dobozi gyűjtés feltárta, hogy az 1900-as évek elején a halászatot a helyiek már csak napszám és egyéb paraszti munka mellett űzték kiegészítésként. Ebből adódóan az akkori főbérlő(k)nek egyre kevésbé hozott elegendő hasznot a víz, mert a bérlet, részben halban számolódott el. 1928-ban az akkori bérlő végül a csongrádi polgármestertől kért segítséget, aki a helyi halászmestert ajánlotta, aki öccsével leköltözött a Körösökre. Bár a 20. századra az ősi halbőség és a halászat számos mesterfogása messze a múltba veszett, a régi tudást a Kettős-Körösre leköltöző halászhoz hasonló halászdinasztiák sarjai még sokáig ébren tartották szerte az országban.
Ám a II. világháború után egy olyan korszak vette kezdetét, amely ideológiai és technológiai viharaival végképp elsöpörte a magyarországi halászat egykori képét, megváltoztatta annak működési rendszerét, az ezredfordulóhoz érve pedig megkérdőjelezte a természetesvízi halászat létjogosultságát és sajnos sok esetben a magyar halászat becsületét, tisztességét is. De ez már egy másik történet, a magyar halászat újkori legendáriuma… (folytatás a II. részben következik)
Cikk: Tószögi György
Fotók: Tószögi György, Körös-Horgász képarchívum
