Angolnamisszió – versenyfutás az idővel

Az utóbbi hetekben számos hírportál számolt be arról, hogy a gödöllői Szent István Egyetem Halgazdálkodási Tanszékének kutatói óriási jelentőséggel bíró áttörést értek el az angolna mesterséges szaporításában. Boltizár Ottó doktorandusz, tanszéki mérnököt kérdeztük arról, hogy tulajdonképpen mi is áll e rendkívüli hír hátterében?

– Az európai angolna mesterséges szaporítása fehér folt a tudományban, eddig még senkinek sem sikerült teljességgel megoldania, pedig számos nemzet fáradozik ezen, hazánkban 15 éve folynak erre irányuló kutatások. Tisztázzuk: miért van mindennek ilyen nagy jelentősége?

– Az európai angolna (Anguilla anguilla) vörös listás faj, egy kategóriában a tigrissel, tehát kihalófélben lévő állat. Sokan meglepődnek ezen, hiszen az idősebb hazai horgászok még jól ismerik e furcsa, kígyószerű halat, a karvastagságú angolnák fogásáról szóló beszámolók a hétköznapi horgászélet részét képezték egykor a Körösök vidékén is. A hazai horgásztapasztalatok is azt mutatják azonban, hogy mára nagyon megritkult a faj, de hogy végveszélyben van, azt kevesen gondolnák. Nem csoda. Az európai angolna világállománya csupán néhány évtized leforgása alatt roppant össze, méghozzá oly drámaian, hogy egyes becslések szerint a populáció ma egy százaléka a harminc-negyven évvel ezelőtt lévőnek.

Európai angolna (Anguilla anguilla)

– Mi az oka, hogy a horgászok által – ha máshogy nem, tananyagként – jól ismert halfaj a kihalás szélére sodródott?

– Hogy ezt megérthessük, nem árt jobban megismernünk az angolnát. Titokzatos élete a tudomány számára nem teljesen feltárt, e tény nagymértékben felelős a szaporítás eddigi sikertelenségéért. Az angolna, a vándorló halak közül az úgynevezett katadrom fajok közé tartozik. Ez a „mi” esetünkben annyit jelent, hogy az Európa vizeiben ivaréretté váló angolnák, szaporodás céljából visszaindulnak oda, ahol születtek. A nyugat-európai partoktól légvonalban 5000 kilométerre lévő bölcsőjükbe, a Sargasso-tengerbe, amely az egyetlen partnélküli tengerként az Atlanti-óceán bermudai térségében található az amerikai kontinens szomszédságában.

A Sargasso-tenger földrajzi elhelyezkedése az Atlanti-óceánban

Az itt született angolna ivadékok aztán részben a kanyargós Golf-áramlat segítségével több éves utazásra indulnak szüleik „felnőtté” válásának színhelye, Európa és Észak-Afrika partjai felé, ahová már 5-6 centiméteres „üvegangolnákként” érkeznek. Megkezdik átalakulásukat az édesvízi életmód igényeihez és elkezdenek felúszni a nagy folyókon. Halászat, útjukat ellehetetlenítő fizikai akadályok, paraziták, szervezetükben felhalmozódó szennyezőanyagok – ezek Európa legfőbb „ajándékai” a vándoroknak. Ezzel kezdődik a faj tragédiája, de természetesen még számos ismert és ismeretlen tényező felelős a faj hanyatlását jelentő, utódgeneráció hiányát előidéző folyamatokért, melynek végeredményeként évről-évre egyre kevesebb angolna tér vissza édesvízből-tengerbe, tengerből-édesvízbe.

Az ívóhelyről útra kelő angolnalárvák 5-6 cm-es „üvegangolnaként”
érkeznek az európai partok elé (forrás: Wikimedia Commons)

Az európai angolna édesvízi elterjedése

– Mindezek alapján már érthető, hogy miért olyan fontos a faj mesterséges „megsegítése”. De miért ilyen nehéz ez a tudományosan és gazdaságilag is óriási jelentőségű, igencsak sürgőssé vált misszió, és mi volt benne a hazai áttörés?

– Az angolna biológiailag egy „bonyolult” élőlény – ha köznyelvien akarunk fogalmazni. Élete során többször átalakul a teljes fiziológiája, életciklusa távolságban, élőhelyekben is több ezer kilométer „változást” foglal magába. Ezt nem könnyű laborkörülmények között modellezni, főleg úgy, hogy számos kérdés még tisztázatlan mind az etológia, mind a szaporodásbiológia területén. Csak néhány dolog, amit még nem ismerünk: lárvafejlődés korai szakaszának pontos körülményei; a sodródó lárvák táplálkozási szokásai; a petefejlődést és az ovulációt befolyásoló tényezők. Alapvető problémát a mesterséges szaporításában tehát az jelent, hogy a mesterséges megtermékenyítés és a lárvakeletetés az angolna esetében egy nagyon komplex folyamat. Számos nemzet kutatói foglalkoznak a problémával már egy jó ideje, de többnyire eredménytelenül. Eddig csak a dánoknak és az olaszoknak sikerült angolnalárvát természetes úton kikeltetni. És most a világon harmadikként nekünk. Az olaszokhoz hasonlóan a kikelt lárvákat nyolc napig sikerült életben tartani, a dánok 20 nappal tartják a csúcsot. Ez előrevetíti, hogy ugyan a mesterséges szaporítás folyamatának egy fontos mérföldkövéhez érkeztünk el mi is, de a biztos és teljes sikert jelentő folyamatnak még messze nem a végére.

Gerinchúros embrió (fotó: Müller Tamás)

8 napos angolnalárva (Fotó: Müller Tamás)

– Mi volt az a tényező, ami a hazai másfél évtizedes angolnaszaporítás-kutatásban most eredményre vezetett?

– Egyrészt, hogy nagyméretű, mennyiségben és minőségben kiváló örökítő anyagot adó, nagyon-nagyon jó hímeket kaptunk Olaszországból. Eddig egy hazai angolnatelepről szereztünk be idős hímeket, ezek szervezetében azonban sok nehézfém volt felhalmozódva, gyengébb minőségű, kevesebb mennyiségű spermát adtak. A másik fontos tényező, hogy most először ívattunk, azaz a halakra bíztuk az ívás folyamatát, míg ezt megelőzően mesterséges termékenyítést végeztünk. Tehát eddig kivettük a halat, lefejtük az ikrát és ráfejtük a tejet – folyamatában ugyanúgy, mint a pontyszaporításnál. Az angolnánál azonban megoldhatatlan nehézség volt, hogy nem tudtuk eltalálni egy több órás folyamaton belül, azt a 15 percet, amikor az ikraburokból kiszabadult ikra megtermékenyíthető. Vagy előbb fejtük ki az ikrákat, mint azt kellett volna vagy már túlérett az ikra a halban és ezt próbáltuk termékenyíteni. Az áttörést most az hozta, hogy a kiváló import hímekben bízva, a halakra hagytuk a megtermékenyítés folyamatát, engedtük, hogy ők válasszák ki a sikeres íváshoz szükséges 15 percnyi időintervallumot. Úgy látszik, ők sokkal „profibbak” voltak, mint mi.

Az angolna fejlődésének fő szakaszai (forrás: 4shared.com/)

– Miért kellett import hímeket hozatni? A Balatonban nincsenek megfelelő egyedek?

– A Balatonban nagyon kevés hím angolna van annak ellenére, hogy 1991-ig, a nagy balatoni angolnapusztulásig rendszeresen telepítettek üvegangolnákat. Az angolnáról tudni kell, hogy élettértől és táplálkozási környezettől függően, mintegy 18 cm-es „koráig” még képes ivart váltani. Ha bő a táplálékellátottság, illetve nagy az élettér, akkor az állomány 99%-ka nősténnyé fejlődik. Mindennek a fordítottja is igaz: szűk élettér és kevés táplálék esetén az ivari differenciálódás a hímek arányára tolódik.

A nőstény angolnák altatása a kezelések előtt, altatóoldatban (fotó: Boltizár Ottó)

Nőstény angolna hormonális kezelése (fotó: Horváth László)

Ikrától duzzadó angolna a végső hormonkezelés előtt (fotó: Boltizár Ottó)

Ikrafejés (fotó: Müller Tamás)

A Balaton esetében az előbbi történt, ezért kevés a hím. További probléma, hogy mivel az angolna a táplálékpiramis csúcsán helyezkedik el, az idős halak szervezetében rengeteg szennyezőanyag, főleg nehézfém halmozódik fel, ami negatívan befolyásolja a reprodukciós tulajdonságaikat. Márpedig a Balatonban a legfiatalabb angolna is több mint húszéves, hiszen a balatoni angolnaprogramot lezáró nagy balatoni angolnapusztulás után befejezték telepítését.  A nőstények viszont innen származnak. Ezeket a halakat először parazitamentesítő fürdővel kezeljük, majd tőzeg-zeolitos oldat méregteleníti az öreg halak szervezetét. Ezt követően kezdődhet el a szaporítás folyamata, ami egy hosszadalmas, bonyolult eljárás. Medencés körülmények között kell „elhitetni” az állattal, hogy vándorol és ívásra alkalmasak a körülmények. Ezt a nem csekély feladatot sikerült most megoldani és természetes úton kikelő angolnalárvákkal koronázni a folyamatot.

– Mi a következő fontos probléma, amire ezek után megoldást kell találni?

– Természetesen az ellenőrző vizsgálatok és a folyamat sikeres reprodukálhatósága az elsődleges cél. Aztán a lárvák életben tartása. A dánokhoz és az olaszokhoz hasonlóan ez nekünk sem sikerült néhány napnál tovább, de a tudomány előtt ez nem meglepő. A kis angolna ekkor kezdené el az önálló táplálkozást, de igazából senki nem tudja azt, hogy a természetben mi az első önállóan felvett tápláléka. Esetünkben sem fogyasztott el semmit, amivel táplálni próbáltuk. Nem sikerült olyan kisméretű plankton szervezetet adni neki, ami tulajdonképpen befér a kisméretű száján.

A következő nagy lépés, az üvegangolnává nevelés (forrás: Origo)

A tudomány számára jelenleg ez a pont az, ahol ismét az ismeretlenbe vész az angolna élettörténete. Az önálló táplálkozás problémájára még senkinek sem sikerült megoldást találnia. Egyes teóriák szerint a lárváknak nem különböző plankton szervezetek, hanem úgynevezett óceáni hó, egyfajta lebegő szedimentáló szerves törmelék, illetve az azon megjelenő baktériumhártya alkotja a táplálékát.

– Mindenképpen említsük meg a kutatásban részt vevők közül a programot vezető Dr. Horváth László és Dr. Müller Tamás nevét. Megjósolható-e, hogy mikor lehet a mesterséges angolnaszaporítás kapcsán újabb mérföldkőről, netalán teljességgel sikeres folyamatról beszélni?

– Jóslatokba nem érdemes bocsátkozni. Mindenestre a következő mérföldkövet az jelentené, ha a lárvákat sikerülne felnevelni üvegangolna korukig. Utána az, ha ezek kifejlett egyedekké válnának. Végül pedig az, ha a kifejlett egyedek szaporításából „másodgenerációs”, szintén teljesen kifejlett angolnák lehetnének. Érzékeltetésképpen: a teljes folyamatot a japán angolnával, a japán kutatók már sikerrel megoldották, de mintegy húsz évükbe tellett. Az európai angolnával azonban ők sem jártak sikerrel. A folyamat időtartama tehát beláthatatlan. Márpedig a végső cél a mi angolnánk esetében még ennél is több: megmenteni a fajt a kihalástól.

Cikk: Tószögi György
Fotó, grafika: Körös-Horgász archívum