Nyolc megyei helyszínen, 67 általános iskolai csapatot képviselő 201 gyermeknek egyazon időpontban horgászversenyt szervezni bátor vállalkozás és fogós szervezői feladat. Nem csoda hát, hogy a rendezőség nagy-nagy izgalommal várta április utolsó szombatját, a szövetség által életre hívott, országosan is újszerű kezdeményezést jelentő Körös-vidéki Sulikupa horgászverseny-sorozat tankerületi selejtezőjének napját. A jeles eseményre több hónapos előkészületi munka után minden készen állt. Április 25-dike, reggel fél hét. Minden helyszínen szervezők, segítők, sátortető, asztalok, érmek, kupák, jegyzőkönyvek, a vízterületek szektorokra osztott, jelölt horgászhelyei, az esélyegyenlőséget javítandó egyforma csalik, etetőanyagok, minden résztvevőnek dukáló baseball sapka és nyakba akasztható horogszabadítók garmada és még további kismillió részlet, amely mindegyikének „klappolnia” kellett egy remek gyermekhorgász nap sikeréhez.
Csak hát az időjárás… Mindig nagy mumus, főként, ha gyermekrendezvényről van szó. Annak optimumát a legprofibb előkészület sem garantálhatja.
A bolondos április azonban aznap igazán szép arcát mutatta. Mire a háromfős iskolai horgászcsapatokat képviselő gyermekek a csapatvezetők és a szülők kíséretében érkezni kezdtek, majálisok hangulatát idéző napsütéses üde zöld színbe öltözve, sziporkázva ragyogott a délelőtt. Izgalom, várakozás, sok ismerős arc az adminisztrációs asztalok körül szaporodó sokaságban és nyolc órakor Békéscsabán, Békésen, Gyomaendrődön, Gyulán, Mezőkovácsházán, Sarkadon, Kondoroson és Vésztőn elhangzottak a köszöntők. A tájékoztatók és a sorsolás után sietve távozó ifjú horgászok lázas készülődésbe fogtak az elfoglalt helyeken, ki-ki tapasztalata, elképzelései és ügyessége szerint állítva össze horgászfelszerelését, amiben csapatvezetői segédlet szükség esetén megengedett volt. A látható különbségek ellenére azonban elmondható, hogy a többség önállóan, a sikert leginkább garantálható spiccbottal, megfelelő úszóval, horoggal és súlyozással, igazán finomra hangolva állította össze a versenykiírás értelmében engedélyezett úszós felszerelését. Közülük is kitűnt azonban néhány „horgászcsemete”, akik fiatal koruk ellenére már-már boszorkányos ügyességgel bántak (lányok is) a körülöttük található megannyi kellékkel, profi „állást” varázsolva maguk köré a fél tízes kezdésre.
Persze a gyakorlat és a hozzáértés az egy fontos dolog, de a szerencse meg az adott halállomány a másik. Ennek függvényében egyes vízterületeken és a kis horgászok egyéni teljesítményét tekintve is eltérőek voltak a fogási sikerek és a szektorokon belül nem mindig alakult netán a várható „papírforma” szerint az eredmény. Persze azért több-kevesebb fogás mindenhol esett, jellemzően az adott vízterült halállományának megfelelően. Békéscsabán és Békésen az Élővíz-csatorna leginkább bodorkát, vörösszárnyú keszeget, küszt, sügért, naphalat, ezüstkárászt adott (de egy szép spiccbotos pontyfogás is történt), Gyulán a szövetség új vizeként „debütáló” Poklás-csatornán inkább nagyobb testű halak (főként ponty) kerültek a haltartókba, amit az „A” szektor elsőségét jelentő 11,8 kg-os fogási eredmény jól jellemzett. Mezőkovácsházán hasonlóan bő fogási eredmények jelentették a dobogós helyeket, ahol a legügyesebb gyermek kimagasló 13,62 kg-os – a másodikat is kétszeresen felülmúló – összeredménye segítette szektorelsőséggel csapattársait. És ha már a boszorkányos ügyességű lányok is meg lettek említve: Vésztőn történt, hogy egy ifjú hölgy szoros versenyben utasította maga mögé az egész mezőnyt, így a versenyhorgász-vénát öröklő, tehetséges fiú horgásztársát is, aki kis különbséggel ugyan, de végül mégis csak a képzeletbeli dobogó második fokára állhatott.
Képzeletbeli azért, mert az egyéni teljesítmény persze szép, de most elsősorban nem ez számított, hanem a három-háromfős csapatok összesített szektoreredménye. Így hiába adtak támpontokat a gyerekhaddal kísért, szektorhelyről-szektorhelyre vándorló, mindig a legnagyobb izgalmat adó mérlegelési ceremónia jegyzőkönyveiről „ellopott” információk, igazán biztosat a csak az összesítés mondhatott a csapateredményekről.
A szoros gyerekkaréjban lévő adminisztrációs asztalokon gyorsan folyt az értékelés, számolás. Addig a „tömegben” találgatás, bizsergő feszültség volt tapasztalható kicsin és nagyon, hiszen a tét nem kevesebb, mint bejutni a május 16-dikai döntőbe, ahol is a mezőberényi Hosszú-tavon, már igazán nagy lesz a kihívás. Oda pedig az egyes selejtező helyszínekről csak a legjobb három csapat juthatott tovább, ami például a békéscsabai, 16 versengő csapatot jelentő népes mezőny esetében igazán szép teljesítménynek számított.
Az összesítő lapok hamar feldolgozásra kerültek, a helyszíni eredményhirdetések pedig legott megtörténtek. Sportszerű taps jutalmazta minden egyes versenymezőny minden egyes csapatát, a büszke dobogósok nyakába pedig nagy-nagy ujjongás kíséretében felkerültek az érmek, örökös gazdáikra leltek a csillogó serlegek. És ahogy az már csak lenni szokott, néhány perc múlva már az utolsónak elköszönő kispecás hátizsákjából kikandikáló száknyél is messziről integetett…
Néhány főszervezői telefon, némi online adatforgalom, és kisvártatva kiderült: a Sulikupa selejtezője mindenhol rendben, zökkenőmentesen lezajlott, amit egy-két beérkező fotó is tüstént igazolt. A békéscsabai helyszínen tartózkodó rendezőség mi tagadás, fellélegzett. Talán a legnagyobb kő a Sulikupa ötletgazdájáról, Dr. Kutyej Lajos szövetségi alelnökről gördült le, aki – mint a verseny után kifejtette – kiemelten fontosnak tartja az ifjúságnevelés kérdéskörét. Véleménye szerint a természetbarát gondolkodásmódot, és a testi-lelki egészséget is jelentő szabadidős vízparti életszemléletet, legközvetlenebben a horgászélményeken keresztül lehet továbbadni a gyermekeknek. Az ilyen és ehhez hasonló, vízparton, természetben zajló programok olyan lehetőségek a felnőttvilág kezében, amelyek képesek kivonni az ifjúságot az őket fokozott módon négy fal közé kényszerítő vagy ott tartó hatások közül.
Az alelnök gondolatait alighanem jól alátámasztja a szövetség által öt éve indított Ifi Klub működtetésében szerzett szövetségi tapasztalat is, amelyik megmutatta, hogy a gyermekek számára az évek alatt felkínált számtalan fajta-féle program közül biztos érdeklődést a vízparti foglalkozások, versenyek és táborok adnak, bár így is évek munkájába telhet, míg – például Békéscsaba esetében – egy stabil gyermekhorgász közösség kialakul.
Az alenök szerint a mostani kezdeményezés sikere is jól mutatja, hogy a gyermekek vágyódnak a természetbe, a vízparti élmények közelébe, fontos számukra megteremteni mindennek lehetőségét. Pici üröm az örömben, hogy a Sulikupára Szarvasról és Békésszentandrásról, a körösi horgászélet egyik fő centrumából nem sikerült csapatokat delegálni, de ez is jól mutatja: szervezői szinten van még mit javulni és felvállalni helyileg is. Külön ki kell emelni azonban az olyan településeket, mint például Sarkad, ahol több mint húsz csapat versengett egymással a méltó helyszínt jelentő Éden-tavon.
Alighanem mindenki, aki a Sulikupán, vagy valahol, valamilyen minőségben a gyermekek vízparti élményeiért tett, tesz, dolgozik, az ismeri az alelnök gondolatiban megbúvó igazságokat, a felelősség és a sok pluszmunka által megtérülő örömöket. De aki mégsem tudja, azok számára engedtessen meg egy tanulságos, de a mögöttes lényeget tekintve akár meghatónak is nevezhető történet, amely a Sulikupa békéscsabai helyszínén a Karácsonyi családdal esett meg.
A már említett, szövetség által öt éve indított Ifi Horgászklub első, Élővíz-csatornán megrendezett versenyén alig több mint másfél tucat gyermek gyűlt össze, köztük a Karácsonyi család férfi- és fiútagjainak apraja és nagyja. Az édesapa két fiával, Mátéval és Dáviddal kezdőként, de annál lelkesebben, a legapróbb kis élményre (és halacskára) is nyitott szívvel ültek le a partra, akkor még nem a legmegfelelőbb szerelékkel, bottal, tudással felvértezve. A kisebbik fiú, – talán ha négy évesen – még aligha birkózott is volna meg egy négyes spiccbottal, horogkötéssel, számtalan apró kis vízparti „tudománnyal” és termetesebb halakkal. A verseny lezajlott és ők se termetes, se kicsi halat nem fogtak, de mégis élményekkel gazdagodva mosolyogtak, mert a vízpart ilyen annak, aki igazán szereti. Aztán jöttek legközelebb is. Meg utána és utána is, töretlen lelkesedéssel, sokszor úgy elcsomagolva a lassan gyarapodni és tökéletesedni kezdő felszerelést, hogy száraz maradt a szák. De jöttek az első sikerek is. Sügér, bodri, vörke, napsi, duci kárászok, de az oly vágyott élmezőny jelentette helyezéseket, mindig mások zsebelték be. Aztán eljött a Sulikupa napja, ahol a Karácsonyi család is ott volt. A fiúk nagyot nőttek, sokat tanultak, avatott vízparti horgászok lettek. A versenyen profi kispecás módjára, harmadik csapattársukkal egyetemben nagyon ügyesen horgásztak. És Dávid, az a hajdanvolt picurka (de még most is igen ifjú fiú), aki az első és még ki tudja hány horgászatán nem fogott semmit, most egyértelmű szektorelsőséggel repítette csapatát a májusi döntőbe, gyakorlatilag megszerezve a csabai viadal harmadik csapathelyezését. Örömük – ahogy ők maguk is – csendes és szerény volt, években mérhető léleksúlyát csak az tudhatta, akinek figyelme sokszor rájuk esett. Amikor egy fotó erejéig összeálltak, a csapatvezető szerepét is betöltő Karácsonyi apuka csillogó szeme alighanem minden lényegeset elmondott szavak nélkül is arról, amit kicsinek és nagyoknak a vízpart egy életre odaadhat…
Cikk: Tószögi Gy.
Képek: Tószögi Gy, Simon F, Nemes A.
